|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 208 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-208 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferenczes István 2015. augusztus 8.Ki volt Tudor Arghezi édesanyja?Nem, nem a gazdag román családból származó Anastasia Petrescu, miként néhány román irodalomtörténész vélte. Hanem a szentkeresztbányai szolgálólány, Ergézi Rozália. Igazi bulvár bomba hírek kellenek ahhoz, hogy egy székelyföldi kulturális folyóirat elérje a bukaresti román sajtó ingerküszöbét. De még így is időbe telik. A Székelyföld ez évi januári számában Ferenczes István nagylélegzetű nyomozati anyagot közöl Tudor Arghezi román költő (1880–1967) felmenőiről, különös tekintettel az anyai ágra. Nagy titok lappangott ugyanis jó ideig akörül, ki is a költő édesanyja. Sokáig ugyanis az a változat tartotta magát, hogy Arghezi apja Nae Theodorescu, anyja pedig Anastasia Petrescu, a költő felvett neve művésznév, s az Argeşből eredeztethető. Nos, Ferenczes István szívós munkájának eredményeképpen kiderült, hogy mindez nem igaz. Az édesanya neve Ergézi Rozália, szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány, aki az ismert székely sorsot követve Bukarestbe ment szolgálni, ahol találkozott Nae Theodorescu cukrászsegéddel, és a huszadik század Tudor Arghezi néven ismert egyik legnagyobb román költője a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse. Szerelemgyermek. Ugyanis Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, inkább a gazdag családból származó Anastasia mellett döntött. Az Adevărul napilap 2015. augusztus 4-én terjedelmes cikket szentel Ferenczes kutatási eredményeinek. Ennyi idő kellett, amíg a kultúrák összeérnek, legalábbis a mainstream média szintjén. A cikk amúgy kiegyensúlyozottan számol be a gigászi kutatómunkáról. És ami fontos: fény derült arra, honnan tudott a nagy román költő idős korában is egész jól magyarul. Magyarán: helyükre kerültek a dolgok. SZÁNTAI JÁNOS (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 21.Ferenczes István: Búcsúzóban– Márton Áron utolsó fényképe alá – Sírni kellene, lehunyt szemmel, hangtalan zokogni, ahogyan csak az árvák tudnak az üresen maradt házban, sírni, sírni, sírni kellene Márton Ágoston s Kurkó Julianna esendő fia előtt, amint Mária titkos értelmű rózsái közé készül hullani, mögötte, az eltévedt, orgyilkos golyók által kilyuggatott levegő krátereiben fehér pillangók, tiszavirágok, százszorszépek, a betlehemi jászol kisdedének angyalkái lebegtetik lelkét, föl az erdélyi harangok légszomjas kelyhébe, ó, Erdély, te infarktus utáni szív, megnagyobbodott, aritmiás, Isten időmértéke szerinti, olykor alig dobbanó szív, száz év annyi, mint egy perc, ki-kihagy, leáll, aztán felsikolt, akárcsak az övé, állni látszik az idő, pedig csak ősz jön Szent Mihály lován, viszi a hiábavaló háborúkat, Doberdó repeszgránátjainak stigmáit, a szétszaggatott hazát, egyházmegyét, közönséges kirablását a templomnak s az iskolának, az aszályba száműzött népre zúdított sarcokat, a csavaros bilincset a szederjesre dagadt csuklókon, a rabláncok katatón zörgéseit, a mondvacsinált, törvényszéki cirkuszokat, az életfogytiglani kényszermunkát az országbitorlók szertelenre képzelt hazájának elárulásáért, és még tengernyi vád a hazugságok pöcegödréből, és a betonhideg börtönök örökkévalósága, kőpriccs a kübli szomszédságában, ezernyi cselszövés, hivatalok cinikus packázásai, álszent humanizmus a kényszerlakhelyek körül, poloskák inváziója a lehallgatható repedésekben, spiclihadak, aj, hány és hány buzgómócsing, álegyéniség hitte magát fontosnak általa, akiben mindenek ellenére sem hatalmasodott el a gyűlölet, akinél megbocsátásra leltek a pribékek is, mert szent volt, szent, szent már életében, túl van ő már a huszadik század minden gyalázatán, talmi hatalmak siralomházain, mint az Egyeskő mészkő- morzsalékai csorognak arcáról a múltak s hívságai a teremtett világnak, halhatatlan lelkéért még harcol a test, a fájdalmaknak kegyetlen orgiája, hát legyetek irgalmatlanok, ne adjatok morfiumot, tiszta öntudattal akarom kimondani, circumdederunt me, a világ legtisztább mondatát: „Édesanyám, édesanyám...” Csíkszereda, 2015. szeptember Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 5.A Látó 2015-ös nívódíjai2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor. Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen. A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 7.Pezseg a kulturális élet CsíkszeredábanTöbb mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben. Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt. Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton. 24 ezer látogató a múzeumban A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt. Rendezvények a főkonzulátuson Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be. Több területen volt jelen a kulturális központ A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek. Előadássorozat a városházán Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte. Kiállítások galériákban A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható. A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést. Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút. Közel 140 színházi előadás 138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták. A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy, „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság, A nők iskolája, Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be. Komolyzenei koncertek A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni. A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak. A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során. A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket. Péter Beáta. Székelyhon.ro 2016. január 9.Emberkatedrális– kiállítás és könyvbemutató Márton Áronról –2015. december 24-én kezdődött és ez év karácsony szombatján ér véget a Márton Áron-emlékév. Ebben az esztendőben számos rendezvényen emlékeznek meg Erdély nagy püspökéről. Az egyik első ilyen emlékrendezvényre január 12-én, kedden délután 5 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol kiállítás és könyvbemutató teszi lehetővé a 120 évvel ezelőtt született Márton Áron rendkívüli egyéniségének és példás szolgálatának felidézését. Tavaly nyáron a bucsini Vadárvácska művésztelepen 11. alkalommal egybegyűlt művészek már erre az évfordulóra készülve alkották meg festményeiket, szobraikat, grafikáikat. A tábortermést nem csak kiállításon mutatták be Gyergyóalfaluban, a Sövér Elek Alapítvány és elnöke, Gál Mihály kezdeményezésére egy igényes kivitelezésű albumban is megjelentették. 25 képzőművész közel félszáz műve áll össze jelképes, szép tisztelgéssé az Illyés Gyulától kölcsönzött metaforikus címmel ellátott kötetben. Versekkel, Ferenczes István, Ferencz Imre, Baricz Lajos, Bajna György, Nagy Irén lírai főhajtásaival, egyházi személyiségek, dr. Vencser László, Csíki Dénes, Baricz Lajos, Papp László vallomásaival, művészek, művészeti író, Márton Árpád, Balázs József, Nagy Miklós Kund, valamint Gál Mihály és a gyergyóalfalui polgármester, Gáll Szabolcs ünnepi gondolataival kiegészülve vált teljesebbé a keresett kiadvány, amely a művészi reprodukciók mellett Áron püspök életművéből kiemelt reprezentatív idézeteket is gazdagon tartalmaz. A január 12-i eseményen a művésztelep törzsvendégeivel, elsősorban a marosvásárhelyi képzőművészekkel találkozhat a helybeli közönség. A tárlat anyagát és az albumot Nagy Miklós Kund ajánlja a jelenlevők figyelmébe. Verset mond Gál Mihály, fellép a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 16.Fényt kapott, fényt adott…Kiállítás és művészalbum Márton Áron emlékére Telt házas, pótszékeket is igénylő közönséget vonzott a marosvásárhelyi Bernády Házba a Márton Áron-emlékévhez kapcsolódó kettős rendezvény, a bucsini Vadárvácska alkotótábor kiállítása és az erdélyi püspök szellemiségében született alkotásokat felvonultató album bemutatója. Kedd délután, a Ház idei első találkozóján Nagy Miklós Kund kívánt boldog új évet az egybegyűlteknek, majd az újdonságokra, a terem felújított padlójára és a korszerűbb hangosításra hívta fel a figyelmet. Ezt követően került sor a 11. Vadárvácska alkotótábor munkáiból létrehozott hagyományos év eleji kiállítás és az alkotások reprodukcióit tartalmazó album ismertetésére. Püspöki áldás, Lelki forrás, Dicsőség Neked, Uram, Madártávlatból, Gyimesi táj, Márton Áron fénye – néhány a Bucsinon világra jött mintegy 50 alkotásból, amelyeket rendhagyó módon egyetlen személyiség, a 120 éve született püspök lelkülete, személyisége ihletett meg. A rendezvény házigazdája az azonos ihletforrás mellett a sajátos alkotói világok adta többletről szólt, majd így fogalmazott: – Az egyediségen túl egy közös vonást is felfedezhetünk ezeken a munkákon, a lélekből áradó belső fényt. A továbbiakban Nagy Miklós Kund azt is elmondta, hogy a tavaly nyári Vadárvácska 25 alkotója közül legtöbben ismert képzőművészek, de a fiatalabb művésznemzedék is képviseltetett a táborban. A marosvásárhelyiek voltak többségben, közülük sokan el is jöttek a megnyitóra. A kiállított alkotások közül a méltató elsőként Bálint Károly Márton Áron-szobrát emelte ki, majd a Hunyadi László készítette portréról, Miholcsa József fából készült alkotásairól, illetve több festőművész munkájáról tett említést. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Gyergyói-medencében is nagyon sok pártfogója van a művészeteknek, a szellem napszámosai közül sokan – 34 lelkész, mintegy 30 író, képzőművész – származnak erről a vidékről. A művészalbum kapcsán a találkozó házigazdája hangsúlyozta, egyedülálló, hogy egy művésztelep munkáiból egy évtized leforgása alatt négy kötet szülessen. Az Illyés Gyula metaforával Márton Áron, az emberkatedrális címet viselő albumban az alkotások reprodukciói mellett a püspök emlékéhez kapcsolódó versek, gondolatok, vallomások is olvashatók. Nagy Miklós Kund saját, a művészalbumban olvasható írásának címével – Fényt kapott, fényt adott – zárta mondandóját, azt kívánva a nagyérdeműnek, hogy tudják ezt a püspöki fényt magukba zárni. Márton Áron a miénk, székelyeké Az elmúlt évek terméseként több mint 300 műalkotás gazdagítja a gyergyóalfalui Sövér Elek Alapítványt és ezzel együtt az erdélyi magyarságot – mondta Gál Mihály. Az alkotótábor szervezője a Gyergyói-medence alkotóit a Jóisten ajándékának nevezte, aki kárpótlásként a hosszú telekért, a sovány termőföldekért így, művészemberek szavaival és a szivárvány színeivel melegíti a gyergyóalfalui népet. – A Vadárvácskát a művészek értékteremtő, értékmegőrző hellyé, az erdélyi képzőművészet egyik fellegvárává tették – mondta Gál Mihály, majd az ismert Tamási-gondolatot idézve – "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – hangsúlyozta: még jobban kell hinni abban, hogy az otthont nekünk, magunknak kell megteremteni. A csíkszentdomokosi születésű püspökről szólva kiemelte: – Márton Áronra büszkék vagyunk, mert közülünk való, a miénk, székelyeké, de ugyanakkor az erdélyi magyarságé is. Végül a püspök 1938-ban, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség képviselőtestületi közgyűlésén elhangzott szavaival zárta beszédét: "Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során." Az albumban verssel szereplő alkotók közül Baricz Lajos marosszent-györgyi pap költő szavalta el a püspök emléke előtt tisztelgő egyik versét, Ferenczes István alkotását pedig Gál Mihály adta elő. A délután hangulatát a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekkar alkalomhoz illő dalokkal emelte. Az együttlét a hagyományos forgatókönyv szerint az idei alkotótáborba szóló meghívók átadásával zárult. Gál Mihály a vásárhelyi művészeknek nyújtotta át a meghívókat, majd azt is nyilvánosságra hozta, hogy – mivel Gyergyóalfalu a jövő évben ünnepli a csíksomlyói búcsú elindításának 450. évfordulóját – a 2016-os Vadárvácska is tematikus lesz, a zarándoklat témaköréhez kapcsolódik. Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 28.Tudor Arghezi és József AttilaIzgalmas és fordulatos nyomozás eredményeként bizonyította be hitelt érdemlően Ferenczes István költő a korábban már többször felmerült állítást, hogy Tudor Arghezit egy Bukarestben került székely cselédlány hozta a világra. A múlt század egyik legjelentősebb román költője ezek szerint annak az Ergezi Rozália nevű nőnek a gyereke, akinek – számtalan sorstársához hasonlóan – meglehetősen sanyarú sors jutott a regáti kiszolgáltatottságban, de akivel a Teodorescuként anyakönyvezett, apja által elismert fia végig törődött valamilyen formában, jó ideig például háztartásában, gyermekei mellett tartotta. (Igaz, Ergezi Rozália életét végül öregotthonban fejezte be.) A tények tisztázásának magyar szempontból nem csupán az édesanya székely kötődése miatt van jelentősége, hanem azért is, mert összevethető azzal, mennyire más összefüggésbe kerülhet egy hasonlóan „zűrös” tényállású származás, a József Attiláé egy másik nemzet műveltségében. Arghezi maga ugyan nem titkolta, hogy valódi édesanyja kicsoda, de azt csak szűk baráti köre ismerte, s a tény annyira nem volt köztudott, hogy bizonyos irodalomtörténészek kimondott fabulációnak állítják be. De még ezen is túltesz az, aki valóságos misztifikációként küzd ellene, és agyal ki egy képzelt, szalonképesebbnek vélt származást a költőnek. A sokat szenvedett Arghezinek meglehettek a maga indokai, amiért a kérdésben nem kívánt külön homályoszlatásba kezdeni, ezeket nem firtatjuk. A tény, hogy írói nevét édesanyja családnevéből faragta, mindenképpen ékes bizonyítéka marad ragaszkodásának. József Attila a maga kendőzetlenül megvallott származásából – „Anyám kun volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az”– átütő erejű példázatot formált A Dunánál című versében a néptestvériség eszméje védelmében. A gondolat, miszerint „rendezni végre közös dolgainkat” – ez lenne a Duna menti népek fő adóssága is közös jövőjük iránt – tulajdonképpen nem volt idegen Tudor Arghezitől sem, s Ferenczes István, a csíki költő tanulmánya a Székelyföld folyóirat januári számában ezt valóságos kultúrtörténeti tett erejével hangsúlyozza. B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. február 6.Arghezi székely származásárólA neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján. Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza. A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel. Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető. A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán. A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is. Iochom Zsolt. Székelyhon.ro 2016. március 31.Mondanivaló mindig vanSzókimondó írásai jellemzik a Csíkszentléleken élő Bilibók Károlyt, aki immár öt éve heti rendszerességgel közöl a Csíki Hírlapban. A sajtólevelezés műfajának rendszeres művelőjeként így egyfajta saját véleményrovatot hozott létre. Bilibók Károllyal csíkszentléleki házában találkoztunk – több éve a Csíkszeredához közeli község lakója lett, itt születnek írásai is, amelyeket mindig időben továbbít a szerkesztőségbe. Gyimesközéplokon született 1951-ben, nemrég ünnepelte 65. születésnapját. „Elemi iskoláimat Gyimesközéplokon végeztem, utána jött a középiskola, majd az építészeti technikum elvégzése. Egy évet jártam a kolozsvári egyetemen, ott egy tanárral enyhe nemzetiségi problémákat vetettünk fel. Még nem úgy volt mint ma, hogy a diák megveri a tanárát, így engem eltanácsoltak. Nem mentem vissza. Azelőtt Jászvásárban felvételiztem kémia szakra, de egyedül maradtam magyarként az évfolyamon, volt egy kolléga, aki eljött, így én is hazajöttem” – mesélte. Bilibók Károly szerint családjában nincs előzménye a történelem, irodalom iránti kötődésnek, elemi iskolás korában Holló Gábor taplocai származású tanító tudta felkelteni az érdeklődését számos témával kapcsolatban. Az írás nem új keletű számára, mint elmondta, már középiskolában elkezdett írogatni, akkor még a versekkel próbálkozott. „Volt egy kiadvány Rügyek címmel, ahol jelentek meg verseim. De mivel akkor már kialakulóban volt a diktatúra és a személyi kultusz, természetesen a fő témák azok lehettek, ahol a párt valahol meg volt említve. Ha azt írtam, hogy az utcasarkon cigarettára gyújt a hajnal, az már nem volt jó. Az Utunknál K. Jakab Antal volt az irodalmi próbálkozások elbírálója, és egyáltalán nem támogatta azt, aki nem a vörös felé irányult, mert neki is ez volt az utasítás, és mindenki meg kellett feleljen ennek. A magyartanárnőm olyan volt, hogy lediktált mindent, és azt kellett felmondani, az ő szavaival, ahogy ő látja. Kiábrándító volt, inkább elmentem szavalni. Működött a csíkszeredai kultúrháznál Sántha Imre vezetésével egy irodalmi kör, ahová néha még Ferenczes István is eljárt. 1968-ban nyertem egy városi első díjat szavalásban József Attila A város peremén című versével” – elevenítette fel. Később beválasztották a tánccsoportba, és ott folytatta tíz évig, majd átment a kultúrház együtteséhez. Az érettségit követően, a technikum elvégzése után a Hargita Megyei Tervező Hivatalban dolgozott több mint húsz évet, aztán jött a váltás, és kivitelezéssel folytatta, de ezt már Magyarországon. „Ott töltöttem 16 évet. Megtanulva, hogy az építkezés az alapnál kezdődik, a lapáttal kezdtem, aztán építésvezető, cégvezető és tulajdonos lettem. Nem volt szándékom kint maradni, hazaköltöztem” – mesélte. Az irodalom, történelem megmaradt egy hobbinak számára, mint mondta, nagyon sok könyvet olvasott, sok mindent megjegyzett. Önművelőként tanult, Magyarországon számos előadásra eljárt. „Egy alkalommal Markó Bélával is találkoztam, aki Bodor Pállal együtt volt ott. Markó elmondta, hogy ő már politikus, és nincs ideje irodalommal foglalkozni, és felolvasott egy verset, amit, ha az Utunknál K. Jakab Antal meghallgatott volna, be is tiltották volna. Papp Lajos vagy Csurka István előadásaira is jártam – utóbbi szenzációsan jól írt, de szónoki tehetsége nem volt, nem tudta magával ragadni a hallgatóságot” – emlékezett. Bilibók Károly és a Csíki Hírlap együttműködése öt évvel ezelőtt kezdődött, és erre egy csíkszeredai kerékpárverseny adott alkalmat. „Úgy lezártak mindent, hogy órákig bolyongtam a városban, nem tudtam hazamenni. A véleményemet sms-ben elküldtem, de rájöttem, hogy keveset lehet így írni, többet akartam, akkor indult el az egész, és kezdtem el a rendszeres írást. Elég sok minden fel volt halmozódva, és fel van most is bennem, lehet, hogy néha elkap a tehetetlenség és a düh, és sok mindent ki kell önteni, de ez ezzel jár. Azóta heti rendszerességgel írok” – ismertette az előzményeket, és a folytatást Bilibók. Azt mondja, nagy szükség van arra, hogy az ember az őt foglalkoztató kérdéseket, helyzeteket a köz tudomására hozza, és ezzel segítsen másoknak is. „Azt szeretném, ha mások is éreznék, hogy ezt azért mondja valaki, hogy ők is nézzenek szét. Mert nem igaz, hogy ennyire el vagyunk fásulva, el vagyunk lágyulva, nem veszünk észre semmit, nem vesszük észre azt, hogy a betelepítés folytatódik, erőszakosan. Benne voltak a feltételek már a trianoni szerződésben, hogy az etnikai arányokat nem szabad a városokban megváltoztatni. Hol tartunk ma?” – tette fel a kérdést. Bilibók Károly fenntartja, hogy a múlt megismerése segít a jövő alakításában. „Kellene egy ébredés, félre kellene tenni a pártérdekeket, mert a pártok fertőzik meg az emberek lelkét, az teszi az embereket érdektelenné. Sajnos elvették az emberektől a választási kedvet, ezzel saját magunk alatt vágjuk a fát. Ha nem megyünk el szavazni, nem teszünk azért, hogy ha ezek nem, akkor valaki más legyen, soha nem lesz változás, és hiába az ezer-ezerötszáz éves múlt, minket be fognak darálni. Ez most folyamatban van, ezt be kell látni, a cél a beolvasztás. Az autonómiának kellene legyen létértelme. Sajnos van olyan magas beosztásban levő politikus, aki, amikor ezt tárgyaljuk, visszakérdez: De mi az az autonómia? Ilyen politikusaink vannak? Ezek vezetnek minket? Nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra megváltozik minden, de a harmadik-negyedik nemzedék már érezné, ha sikerülne valamit elérni. Addig, amíg egy látványos demonstráció nyakát kitekeri az RMDSZ, lásd Székelyek Nagy Menetelése után bejelentett autonómia-javaslat, nem lesz előrelépés” – hangsúlyozta. Úgy tartja, nagy szükség lenne arra is, hogy mások is kimondják véleményüket. „Rengeteg román barátunk volt, bentlakásban ott éltek velünk, eszük ágában sincs, hogy elmenjenek innen, de mikor látják, hogy milyen vádakat hoznak fel ellenünk, nem szólalnak meg, hogy állj meg pajtás, mi itt élünk, mi tudjuk, mi történik” – mutatott rá. Szerinte egy véleménynyilvánítás mindig névvel jár, ő el sem tudná képzelni, hogy ne adja a nevét ehhez. „Lehet, hogy nincs igazam, de az nem feltételezi, hogy nem vállalom a véleményemet. A társadalom fejlődése az elvek és eszmék ütköztetésével jár, nem kell nekem mindig igazam legyen” – magyarázta. Írásaiban több témát igyekszik körbejárni, ezek elő vannak készítve, de mint mondja, a váratlan események gyakran felborítják az előre elképzelt sorrendet. Mondanivaló mindig van – összegzett Bilibók Károly. Kovács Attila. Székelyhon.ro 2016. június 4.Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar. Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait. „Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg. Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.” Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 10.Ízelítő az új Székely NépbőlEgy évet váratott magára a Székely Nemzeti Tanács időszakos kiadványa, a Székely Nép 9. számának a megjelenése, de bizonyára mindenki tudja, hogy a 40 000 példányban kinyomtatott és ingyenesen terjesztett újság nem tartalom, hanem anyagiak hiányában késett. Az új lapszám két fő téma köré csoportosítja írásainak jelentős részét. Az első Márton Áron püspökünk születésének 120. évfordulóján tisztelegve közli a püspök 1946-os csíksomlyói beszédét, melyet Andory Aladics Zoltán korabeli színes Agfa diapozitívei kísérnek. Ehhez csatlakozik Ferenczes István Búcsúzóban (Márton Áron utolsó fényképe alá) című írása. A lapszám másik fő vonulata a decemberre időzített III. Székely Kongresszus, melyet Darvas Kozma József pápai káplán, címzetes esperes kezdeményezett, megszervezését a Sapientia tudományegyetem és a Székely Nemzeti Tanács vállalta fel, „előbbi a magas szintű szakmai megközelítést szavatolná, utóbbi az »autonómiamozgalom védjegyét« adná” – jegyzi Nevében a sorsa című írásában Izsák Balázs. Egyed Ákos akadémikus a Valóságban 2013-ban megjelent, Az 1902-es Székely Kongresszus száz év távlatából című tanulmányából közöl részleteket másfél oldalon az újság. Nem feledkeztek meg a lap szerkesztői az utóbbi időszak három fontos eseményéről sem: Székelyföld határának kivilágításáról (Határozat Székelyföld határait kijelölő mozgalom elindításáról), a székely szabadság napjáról (Kiáltvány a székely szabadság napján, 2016. március 10-én), valamint a makfalvi székely majálisról (Jövőt teremteni a szülőföldön, Vass Imre, Makfalva polgármesterének beszéde). Elolvashatjuk Izsák Balázs felszólalását a Helsinki 40 – Strasbourg 20 konferencián, Nem vagyunk ellenségei Romániának címmel, mely tavaly novemberben hangzott el Budapesten, illetve az Európai Szabad Szövetség (EFA) közleményét Az Európai Unió intézményei aknázzák alá saját elveit és kezdeményezéseit címmel, mely az SZNT EU-s polgári kezdeményezése visszautasítása utáni luxemburgi per döntése nyomán született. Négy teljes oldalon négy téma, négy szín a laptestben. Szubjektív jelentés Székelyföld fővárosáról címmel Szentgyörgyi László jegyzi gondolatait Marosvásárhely lejtőn haladásáról; Haáz Sándorral, az SZNT idei Gábor Áron-díjasával Csinta Samu készített interjút; Izsák Balázs Tőkés Lászlóról írt laudációja a 2014. december 13-án Torockón átadott Duna-díj alkalmából; az SZNT tevékenységi naptára, mely a 2009-es év nagy részét foglalja magában. Verset olvashatunk Illyés Gyulától (Csángók), Csíki Andrástól (Székely Passió), illetve jegyzetet arról, miként figyelik a titkosszolgálatok az SZNT vezetőit (Tudjuk, hogy ők tudják), illetve nyílt levelet Markku Markkula úrnak, a Régiók Bizottsága elnökének. A lapszámot színesíti Ütő Gusztáv illusztrációja, sok más fotó mellett Fodor István légi felvétele Csíksomlyóról. Hamarosan a háromszékiek postaládájába kerül, így tartalmas időtöltést kíván a Székely Néppel: Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 23.Muzsnay Árpádról egy kicsit máskéntA 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor. — Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él. — A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről. — Milyen volt a gyerekkora? — Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat. Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk. — Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak. — Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne… — Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet? — Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni. — A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek? A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak — Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket. — Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült? — A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről. — Miben látja a magyarság jövőjét? — Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül. Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk. Elek György frissujsag.ro 2016. július 16.Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein. Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”... A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg... És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik. „Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek) Ferenczes István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 13.Elhunyt Csoóri SándorÉletének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze. Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését. Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor. József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták. Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 14.Az életek földjérőlCsoóri Sándor emlékére Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben. Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld. Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország? Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad. Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat... Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért. Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő. Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik. Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád! Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott. Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl. Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh. Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után. Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája. Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért. Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani. Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.” Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 15.Emlékképek a 25 éves Erdélyi NaplórólNegyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk. Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon… Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét. Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből. Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel. Indulás a malteros ládákról A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők. Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom. A siker titka Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni? Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek. Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő. A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket. A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe. Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat. A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is. A lelátóról nézve Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét. 1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét. Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka. Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán. Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi. Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját! Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt. 2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője. Stanik István Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. szeptember 20.Bezzeg a művészetekben!Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már. Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek. Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet. Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről. Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán. Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza! Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 7.Öntudatot erősítő kötetekTöbb székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk. 2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki. Évente tíz kötet „A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet. Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri. Egy helyen az alapművek A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.” Mitől székely? Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.” Péter Beáta Székelyhon.ro 2017. március 31.Fodor úr utóéleteKedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be. Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit. „Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők. Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője. Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között. – Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. július 14.Ötven éve halt meg a székely anya szülte román költőIon Nae Theodorescu 1880-ban született Bukarestben, de Tudor Argheziként halt meg 1967. július 14-én. A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténet szenzációja Ferenczes István csíkszeredai költő, szerkesztő filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet tavaly kétnyelvű kötetben is megjelentetett a Hargita Kiadóhivatalnál. Ferenczes kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy az egyik legjelentősebb 20. századi román költő, prózaíró, műfordító, publicista Tudor Arghezi édesanyja valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig magyar volt. A hivatalosan a költő dajkájaként számon tartott, valójában vér szerinti édesanya a Székelyföldről cselédként került Bukarestbe. A Szentkeresztbányán 1859-ben született Ergézi Rozália – Ergézi János és Ágoston Zsuzsanna római katolikus szülők gyermeke – még húszéves sincs, amikor a román fővárosba kerül, ahol az oltyán cukrásszal, Nae Theodorescuval szövődött szerelmi kapcsolat révén megszüli nagyobbik fiát. A cukrász nem vette el a cselédlányt, de sokáig gondoskodott a fiáról, aki később felveszi az apai nagyapja keresztnevét és édesanyja románosított családnevét, így lett Tudor Arghezi. Családjaikban mind az apa, mind a költő nagyon leplezték az anya kilétét illető valóságot, óvatosan, titkolózva viszonyultak hozzá. Arghezi 1896-ban debütált ortodox költőként, teológiát is tanult, de aztán a szimbolizmus és más irodalmi irányzatok (mint például a bécsi szecesszió) hatására a múlt század elejének modern költőjévé vált. 1910-ben már román szocialista lapok munkatársa, publicistaként és műkritikusként tett némi tekintélyre szert, az első világháború kitörése után a királyi kormány ellen írt cikkeket, rövid időre be is zárták nemzetárulásért. 1927-ben jelent meg, viszonylag későn, első önálló verseskötete Cuvinte potrivite (Illő igék) címmel. Ekkori költészetét és prózáját hit és tagadás, kétely és bizonyosságkeresés kettőssége, az emberi lét végső értelmének fürkészése jellemzi. Formavilágában a modern kifejezésformákból s a népköltészet és az ortodox vallásosság forrásaiból merít. Első regénye még vallásos témáról szól, de a következőkben már bírálja a Román Királyság közéletének romlottságát. Maró szatírái miatt az Antonescu-rezsim is átnevelő lágerbe küldi. 1948-tól kezdve Arghezi már a kommunista hatalom ünnepelt költője, kitüntetik különböző címekkel és díjakkal, a Román Akadémia tagjává választják. 1967-ben hal meg, a kormány nagy pompával és ünnepélyességgel temeti felesége mellé. itthon.ro 2017. szeptember 16.Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatérAbban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal... Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon? (Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 22.Még egy nap és kezdünk: II. Temesvári Magyar Napok!Több mint 80 változatos és sokszínű program összesen 15 helyszínen várja az érdeklődőket. Az esemény három napja alatt gazdag programkínálattal készültünk, ami egyszerre szól kicsiknek és nagyoknak, színházkedvelőknek, könnyűzene, jazz- és gasztrorajongóknak. Tovább bővültek a programok és a helyszínek, idén már a Jenő herceg téren, a Gherhardinum Római Katolikus Líceumban, a Hunyadi várkastély parkjában, a Manufacturában, illetve az Enoteca de Savoyában is programok lesznek. A gasztronómia kedvelőit egész hétvégén gasztrosarok várja, ahol különleges ételeket, kézműves söröket, finom pálinkákat, palacsintákat és réteseket lehet kóstolni. A kézműves vásár utcáján egyedi kézműves termékek közül válogathatnak a rendezvényre ellátogatók. Gyermekprogramok Fontos, hogy a magyar napokon a családosok is kedvükre való programokat találjanak, ezért a Delamarina utcát idén is a gyerekek birodalmává tesszük három teljes napon át. A Bartók Béla Elméleti Líceum Játszó- és alkotóházában, számos ötlet megvalósítható és számos technika kipróbálható lesz. A Mocorgó Gyermekprogram gólyalábazással és óriásbuborék-fújással színesíti tovább a kínálatot. Emellett arcfestő műhellyel, kézműves foglalkozásokkal, népi fajátékokkal, bábelőadásokkal, ringató foglalkozással és egyéb érdekes programokkal készülünk. A sokak által kedvelt Kaláka Együttes Három székláb című koncertje a Nagyszínpadról üdvözli rajongóit vasárnap délután. A Kaláka legkedveltebb gyerekdarabjaiból áll a műsor. Felhangzanak többek között Kányádi Sándor, Weöres Sándor verseire írott dalok a sokak által kedvelt lemezekről. Bábelőadások Szombaton Az Aranylúd című bábelőadás lesz megtekinthető Gazda Melinda előadásában. Vasárnap az Árgyelús királyfi Lábadi Évával, melyet a nem csak gyerekeknek szóló Dobronka cirkusz, világszám! – követ, Lehőcz Zsuzsával és Takács Dániellel. Népzene és néptánc A folkrajongók kedvében járva, péntek este 20.30 órától felnőtt néptánccsoportok lépnek a nagyszínpadra, majd a Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermében táncházzal és tánctanítással zárul az első napi program, a délvidéki Juhász Zenekarral. Vasárnap délelőtt 10.30-tól a gyermeknéptánccsoportoké az Opera téri Nagyszínpad. Szerepel a temesvári Kis-Bokréta, Eszterlánc Kulturális Egyesület Tűzkerék és Aprókák csoportja, a végvári Rece-Fice, a zsombolyai Délibáb, a dettai Margaréta és a nagyszentmiklósi Kékibolya néptánccsoport. Könyvbemutatóinkkal is minden korosztályhoz szólunk: Szombaton 10 órától Andrásy József Zorba Lehelete és Reiter Róbert Az elsüllyedt dal könyveknek a bemutatására kerül sor. 12 órától Varga Norbert, Stiglincz Milán Kalimpa című könyvét ismerhetik meg az érdeklődők: Kalimpa a bábszínház hőse! Mindenben ő a legjobb, amíg ki nem lép a kapun, és meg nem szűnik a bábszínház varázslata. Vasárnap 11.30-tól Molnár Krisztina A házicsoki színe című könyvét ajánljuk: anyja lányának mesélve rádöbbent, hogy napjaink gyerekeinek nagyon nehéz mesélni a nyolcvanas évek Romániájáról, az akkori falanszter világ ma már csak nyomokban létezik. Vasárnap 11 órakor az irodalmi kávéház vendége a színház stúdiótermében Ferenczes István költő, író, újságíró. Az irodalomkedvelők betekinthetnek a költő irodalmi munkásságába. Jelentősebb művei a Didergés, a Székely tántorgó vagy az Indián a Hargitán vagy a Tündérkert virágai című Erdélyi gyermekvers-antológia. A sportkedvelő közönség szombaton 18 órától beszélgethet Nyilasi Tibor, kétszeres magyar és háromszoros osztrák bajnok labdarugóval a színház nagytermében. Esténként minden korosztály jól érezheti magát a főtéren, szombaton a Twister és az Edda koncertezik, ezt követi a Magyar Retró Party. Vasárnap Pátkai Rozina jazzegyüttese gondoskodik a hangulatról, majd Zorán lép színpadra. A Manufacturában Ádám Haraszti Project jazzegyüttes fellépése után, retró buli zárja az idei Magyar Napokat. A részletes programunkat megtalálják a honlapon, a FestivApp alkalmazásban, illetve a nyomtatott programfüzetek igényelhetőek a helyszínen, az Infó standnál. Horváth Enikő Mitzi PR koordinátor Weboldal: www.temesvarimagyarnapok.ro Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 23.Születésnapi beszélgetés Borbély László újságíróval – Eleinte hiányzott az írásBorbély László újságíró, lapunk volt főszerkesztője múlt héten töltötte 75. évét. A Maros megyei Rigmányban született 1942. október 17-én, 1965 óta Csíkszeredában él. Születésnapja apropóján életéről és a lapnál töltött csaknem négy évtizedről faggattuk. – Újságíróként szeretett interjút készíteni? – Néhányat készítettem, de nem túl gyakran. A legemlékezetesebb talán az Antall József miniszterelnökkel készített beszélgetés volt. – Egyébként mi volt a kedvenc újságírói műfaja? – A publicisztika. Munkásságom vége felé sok vezércikket közöltem, amelyek a napi eseményekre reflektáltak, a véleményemet is el tudtam ezekben mondani, és talán hasznosan befolyásoltam az olvasót is. – Már tizenhárom éve nyugdíjas. Könnyű volt letenni a pennát? – Nyugdíjazásom után még jó pár évig rendszeresen közöltem a lapban, főleg a művelődési rovatban, és minden héten egy vezércikk volt a penzumom. Amikor vezetőváltás történt, nem igényelték az írásaimat, én pedig nem is kopogtam az ajtón. Eleinte persze, hogy hiányzott az írás, aztán fokozatosan alábbhagyott a késztetés. Lehet írás nélkül is élni. – Honnan indult? – Faluról jöttem, első generációs értelmiségi vagyok. A falu az én esetemben nem jelentett feltétlenül hátrányos környezetet. Apám olvasó ember volt, több száz kötetes könyvtárat gyűjtött össze, volt, amiből olvasnom, amikor esőszünet adódott a mezőgazdasági munkákban. Az otthoni indíttatásnak köszönhetően előnyben voltam elemi és középiskolai tanulmányaim során – otthon, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is. Nagyobb volt az átlagnál az olvasottságom, sok mindenről tudtam, amiről esetleg mások nem hallottak. Kolozsváron, az egyetemen viszont már lépéselőnybe kerültek a vásárhelyi Bolyaiból vagy a kolozsvári Brassaiból érkezett kollégák, de nagyvonalakban velük is sikerült a lépést tartanom. – Hogyan választott pályát? – Az egyetemen magyartanári képesítést szereztem. Eleve erre tájolódtam, mert mindig szerettem olvasni és írogatni is. Emlékszem, Erdőszentgyörgyön volt a községközpontban egy faliújság, amelyre a felelős tanító néni kérésére rendszeresen írtam cikkeket. Az egyetemen a Balogh Edgár újságírói kurzusát is elvégeztem, arra gondolva, hogy ha lehetőség adódik, talán az újságírói pályát is megpróbálnám. Alig három évet kellett erre várnom… 1965-ben végeztem az egyetemet a feleségemmel egyszerre, aki szintén magyar szakot végzett, és történetesen két magyar szakos tanárt kerestek Csíkszentimrén. Ezt választottuk. 1968-ban, a megyésítés után megalakultak a megyei lapok, és több évfolyamtársammal együtt jelentkeztünk. Közel negyven évet töltöttem az újságnál. Úgy vélem, Albert Antal, az alapító főszerkesztő jó érzékkel válogatta ki a munkatársakat. Ragaszkodott ahhoz, hogy mind egyetemi végzettségűek legyünk. Ez nagy szó volt, mert akkoriban inkább a munkáskáderek kellettek… A lap eleinte nagyon kelendő, népszerű volt, szívesen írtunk, együtt voltunk reggeltől estig. Vásárhelyen nyomtatták, és havonta egy-egy hétre fel kellett menni oda olvasószerkesztőnek. Érdekes időszak volt. – Ma, az internetes világban egyszerű lenne, de akkoriban hogyan küldték el az anyagokat Vásárhelyre? – Különböző módon. Egyrészt a reggeli autóbusszal küldtük. Ehhez előző nap le kellett gépelni az írásokat, és odaadni a titkárnőnek, aki az állomás közelében lakott, ő vitte ki a buszhoz. Amikor eseményekről tudósítottunk, telefonon kellett bemondani szavanként, betűnként, nagyon körülményesen a szöveget. Majd elkészült egy viszonylag modern nyomda a város szélén, melléje felépült a szerkesztőség épülete is. Azt azért tették a nyomda mellé, hogy ne legyünk közel a cukrászdához, legalábbis a rossz nyelvek így beszélték… Ugyanis a régi mozival szemben volt egy cukrászda, ott kezdtük a napot minden reggel, amíg a szerkesztőség a pártbizottság épületében volt, ugyanabban az épületben, mint manapság. Emlékszem, az egyik szobában lakott az első titkár, Branis László, s én mint ingázó, mindig korán beértem, bekapcsoltam a rádiót, s néha pizsamában kijött, hogy jelezze, csendesebben… – Melyek voltak az első emlékezetes írásai? – Fel kellett fedezni a megyét. Maros megyei lévén, nekem sok volt az újdonság. Élményszámba mentek a kiszállások, amelyekre rendszerint közösen mentünk. Egyik alkalomra különösen emlékszem. Csíkmenaságon egy beszélgetés során szóba került, hogy nagyon sok az agglegény. Írtam a témáról egy riportocskát, El kéne indulni, meg kéne házasodni címmel. Optimistán fejeztem be, beszélgetőpartnereimet nagyon biztattam a nősülésre. Azóta sem tudom, hogy sikerrel-e? – Akkoriban is megvolt minden újságírónak a maga szakterülete? – Eléggé behatárolt területek voltak, és úgy alakult, hogy nekem politikai jellegű írásokat kellett írnom. Ez a témakör bizony nem örvendett a legnagyobb olvasottságnak, de ez volt a feladatom, és évekig ezt végeztem. – Ez azt jelenti, hogy pártgyűlésekbe járt a különböző vállalatokhoz, a megyéhez… – Igen. Arra mindig vigyáztam, hogy senkinek se ártsak. – Milyen volt akkor az újságírók megítélése? – Általában közkedveltségnek örvendtek, s néhány kollégám különösen az volt. A városban laktak, a régi Hargitában ütötték fel a főhadiszállást. Én az első években Csíkszentimréről ingáztam, ebből kimaradtam… Egyébként, amikor kritizálni kellett valamelyik vállalatot vagy községházát, lehet, hogy nem tapsoltak nekünk, amikor megérkeztünk, de általában szívesen fogadtak, és akkor még szinte természetesnek tűnt, hogy kis vendéglátás is beletartozhat a terepezésbe, nem számított akkor lekenyerezésnek. – Említette, politikai jellegű írásokat kellett írnia. Gondolom, ezek kényes témák voltak… Ellenőrizte valaki az ideológiai megfelelést? – Olyan időszak is volt, amikor ezeket a megyei pártbizottság valamelyik titkára is elolvasta megjelenés előtt. Cenzúrára ezek után már szinte nem is volt szükség, de létezett. Esténként velünk voltak a szerkesztőségben a cenzorok, velünk együtt olvasták a lapot. Ha volt észrevételük, azt jelezték. Ha a szolgálatos szerkesztő nem tudott, vagy nem akart dönteni, fel kellett hívnia a főszerkesztőt, aki volt mikor engedett, volt mikor nem. Kisebb dolgokban ellent tudott mondani a cenzornak. Amikor a helyi cenzorok szabadságon voltak, Bukarestből jöttek magyarul tudó személyek helyettesíteni. Ők sokkal többet akadékoskodtak. – Végig Albert Antal volt a főszerkesztője? – Egészen addig, amíg karakánsága miatt le nem váltották. Utána jöttek többen is: előbb Bálint Dénes, akinek az öccse kiment Bécsbe és emiatt menesztették. Utána Csernátoni József, aki tipikus pártaktivista volt, az elsőtitkár személyi titkáraként dogozott éveken keresztül, és nagyon merev irányt szabott a lapnak. De ő sem vitte sokáig. Végül hosszú ideig Füstös Jenő maradt a lap élén főszerkesztő-helyettesként, egész a változásig. Akkor a kollégák engem választottak főszerkesztőnek, így én vezettem a lapot 1990-től 2004-ig, nyugdíjazásomig. – Melyik volt a legszebb időszak? – Szép volt a Hargitánál az indulás és a Hargita Népénél is sok kellemes időszak adódott. Nem voltak gondtalan évek, de 1990 után úgy éreztük, tudunk hasznosak lenni, szókimondó írásokat közölni. A rendszerváltás utáni első időszakban zűrzavar uralkodott politikai vonalon, sorra alakultak az RMDSZ területi szervezetei, önállósodott Csík, Gyergyó, Udvarhely, nehéz volt egyensúlyt tartani. Érdemnek tartom, hogy mindemellett sikerült megőrizni az önállóságunkat. Voltak önérdek-érvényesítő törekvések, azokat a próbálkozásokat kivédtük és sikerült talpon maradni. Volt kísérlet a lap megszüntetésére – nem anyagi nehézségek miatt, mert akkor ilyen jellegű gondjaink nem voltak –, hanem akadtak nagymenők, akik hatalom- és profitéhségből szerették volna megszerezni a lap kiadói jogát – ezt is sikerült kis szerencsével kivédeni. Sokan akarták a lapot megkaparintani, nemcsak itthoni, hanem magyarországi próbálkozások is voltak, de ezek sorra abbamaradtak. – Mi volt a legnehezebb? – A pályám kezdetén, a kezdeti lelkesedés után jöttek ezek a „musz-anyagok”, így neveztük akkoriban ezeket a pártos beszámolókat – azok nem hagytak valami szép emléket. De tulajdonképpen nem mondhatni, hogy olyan sok volt az ellenálló közöttünk. Igaz, egy adott ponton hetilappá zsugorították a napilapot, és a szókimondóbb újságírókat egyszerűen kirúgták az újságtól, köztük Ferenczes István és Ferencz Imre kollégánkat. A nyolcvanas évek végén nem volt cenzor, de cenzúra volt, és a mindenkori lapvezetésnek pontokba foglalták, hogy miről nem szabad írni. Például az állam biztonságát érintő vagy katonai dolgokról szigorúan tilos volt írni. Egyszer megjelent egy fénykép a lapban, amelyiknek a sarkában látszott a börtön. Hatalmas cirkusz lett belőle… – 1990-ben eltűnt a cenzúra? – A cenzúra eltűnt, akkortól a lelkiismeretünkre volt bízva, mit írunk, de sugalltak az embernek innen is, onnan is. Volt, amit meghallgattunk, volt, amit nem, de a döntést önállóan hoztuk meg. – Kötetben nem gyűjtötte össze a legjobb publicisztikai írásait? – Kiadtak több válogatáskötetet a lapban megjelent írásokból. Ezekbe egy-két írásom bekerült. Ezenfelül nem tartottam szükségesnek a saját írásaimat összegyűjteni. Úgy érzem, akadt néhány elfogadható írásom, de túltermelés van könyvekből, és a napilap írásai általában nem a maradandóságnak szólnak. – Az újságíró folyton harcolna, szeretne valamit előremozdítani, valamit elérni, vagy legalább művelni az olvasót. Van olyasmi, amiről úgy érzi, hogy sikernek könyvelhető el, hogy konkrétan az írásai eredménye? – A 90-es évek legelején például hétről hétre közöltünk egy-egy írást a magyarság történetéről. Ez akkoriban hiánypótló volt, mert a könyvesboltokban még nem lehetett ilyen könyveket vásárolni. Sokan kivágták, összegyűjtötték a sorozat cikkeit. Vagy ami a kollégák ötlete volt: a Fogságom története vagy a Kuláksors sorozatok, amelyek nagyon népszerűvé tették akkortájt a lapot. Felvállaltuk a nemzetiségi jogok szolgálatát. Sok vitánk volt a román lappal, sokszor csúnyán támadtak. Mi nem vagdalkoztunk, de amikor a lapot bántották, próbáltunk érvényt szerezni a magunk igazának. Ilyen vonatkozásban a mindenkori RMDSZ-szel is jónak mondható volt a kapcsolatunk. Úgy éreztük, amíg az RMDSZ a nemzetiségi érdekeinket következesen szolgálja, addig a lap is hasonló célokat követ. Nem voltunk RMDSZ-lap, nem szorultunk adományokra, önállóan fenn tudtunk maradni. Ami a privatizációt illeti, sokáig úgy véltük, nincs szükség erre. Anyagilag biztonságban volt a lap, emiatt nem siettettük, elhanyagoltuk a privatizációt. Ez akkor mulasztásnak tűnt, de látva, hogy mára mennyire megnehezült a nyomtatott sajtó helyzete, talán nem is volt olyan nagy mulasztás. – Hány példányban jelent meg a Hargita Népe „fénykorában”? – Az 1990-es évek elején, amikor még nemigen volt más hírforrás, a példányszám súrolta az 50 ezret. Amikor eljöttem, olyan 10 ezer példányban nyomtatták a lapot. Sok minden megváltozott. Új lapok jelentek meg, megváltoztak az olvasói szokások, a pénzforrások is megcsappantak, a reklámpiac nagyon beszűkült, mindez törvényszerűen elvezetett a fokozatos csökkenéshez. – Most hogyan telnek a napjai? – Nem unatkozom. Olvasgatok. A megszokott információforrásokat – rádiót, újságot, tévét – nézegetem. Négy unokánk van, három Csíkszeredában és egy a tengerentúl, nagyapai teendőkben nem volt hiány az elmúlt másfél évtizedben. Amikor alkalmunk van, utazgatunk is. Bejártunk jó néhány európai országot, a tengerentúlra is eljutottunk nagyobbik leányunk támogatásával. De hiányoznak néha a baráti beszélgetések, megritkultak, sajnos, a soraink. A kulturális eseményeken rendszerint jelen vagyunk, színházba járunk, itt is, Pesten is. Ki lehet tartalmasan tölteni a nyugdíjaséveket. Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. november 9.Megemlékeznek Fodor Sándorról, de még nem tudnak méltó emlékművet állítani neki CsíkszeredábanBiztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez. Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt. A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben. Emléktábla az iskolában Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek. Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről. Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára. A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek. Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről. Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején. Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki. Van megoldás A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet. A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt. Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán. Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne. Fodor Sándorról Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro 2017. november 13.Létezik-e vagy sem csángó nyelv?Kettős ünnepet ültek tegnap Csíkszeredában a Csíki Játékszín Hunyadi László kamaratermében. Tizenhatodik alkalommal tartottak csángó napot Csíkszeredában. A kettős ünnep jellege pedig abból adódik, hogy az idei rendezvényt a magyar nyelv napjának tiszteletére szervezték meg, amelyen meglepetésdíjakat is átadtak. Az ünnepnap délelőtt A moldvai csángókért szól a harang elnevezésű szentmisével kezdődött a Millenniumi-templomban, majd délután a Csíki Játékszín kamaratermében folytatódott, ahol a díszmeghívottak közül elsőként Halász Péter néprajzkutató Péntek János nyelvészprofesszor üzenetét olvasta fel. A nyelvész saját szemszögéből azt taglalta, hiba kijelenteni, hogy létezik csángó nyelv, az ugyanis a magyar egyik változata, akár a palóc, a kalotaszegi vagy a székely. „Tudnunk kell, hogy a csángó sohasem tárgy, hanem jelző, ugyanúgy, ahogy székely a kapu, matyó a viselet, palóc a nyelv. Sokszor rossz szándékkal használják a csángó kifejezést, például népszámláláskor, amikor a magyarság számarányát kisebbíteni akarják” – írta üzenetében a nyelvész. Hozzátette, hogy ma már ki kell egészíteni Kazinczy mondását, miszerint nyelvében él a nemzet, ma már akkor is lehetséges nemzeti érzelmekről beszélni, amikor valaki nem sajátította el az illető nyelvet, erre több példát is felhozott. Ezután Duma-István András író, költő szólalt fel, aki azt mondta, hogy nehezen tesz eleget ama felkérésnek, hogy a magyar nyelvről beszéljen. Véleménye szerint igenis létezik csángó nyelv, mivel a magyar nyelv olyan nagy, hogy nemhogy a nemzet, de még egy kis közösség sem tudja teljes egészében ugyanúgy elsajátítani, hiszen minden családban más-más kifejezések élnek. – Én nem tanultam iskolában a magyar irodalmi nyelvet, és a csángók többsége a Miatyánkból tanulja meg, hogy kell magyarosan kiejteni a szavakat. Nincs szebb nyelv a sajátunknál, és nem azért vagyunk magyarok, hogy a románok ellen legyünk – fejtette ki álláspontját az író, költő. Borbáth Erzsébet nyugalmazott pedagógus, a csángó napok megálmodója felidézte azokat az éveket, amikor először tanított Csíkszeredában moldvai csángó gyermekeket. Mint mondta, a magyar irodalmi nyelvet oktató munkájában nagy segítségére volt saját székely nyelvjárása, valamint a román nyelv ismerete. Ennek a kettőnek az ötvözésével, valamint a saját élményeinek elbeszélésével bátorította a gyermekeket arra, hogy ne szégyelljék használni saját nyelvjárásukat, hiszen „ez az emberi méltóság alapja”. Ferencz Gabriella, a csíkszeredai csángó bentlakás kollégiumvezetője, aki 12 éve dolgozik a csángó oktatási programban, kifejtette, külön öröm számára, hogy idén a magyar nyelv napját és a csángó napot összekötötték. A magyar nyelvvel kapcsolatban kifejtette, hogy az embernek édesanyja hangján szól a legszebben a nyelv, de sajnálatos módon a mai csángó gyermekek többségét már román nyelven dajkálják. Mások egy időben sajátítják el a románt, illetve a csángó nyelvjárást. Szerencsére, sokakban érdeklődést vált ki az utóbbi, ezért ifjú korba lépve kíváncsian tanulmányozzák azt. – Mi a Kárpát-medencében kiváltságos helyzetben vagyunk, hiszen a csángók segítségével hallhatjuk a régi magyar nyelvet. Ennek megőrzésére kell figyelnünk, hiszen minél több idegen szót kölcsönzünk, annál inkább gyengülnek a gyökereink – vélte a kollégium vezetője. Az ünnepi köszöntők után a négy meghívottat Hargita Megye Tanácsa Kájoni János-díjban részesítette a csángók identitásának megőrzéséért végzett munkájáért. Az est folyamán a Csángó Továbbtanulók Közösségének diákjai énekeltek, zenéltek, verset, illetve novellát olvastak fel. Fülöp Zoltán színművész Duma István András, Ferencz Imre és Ferenczes István verseit szavalta. Az este csángó táncházzal ért véget a kulturális központ pincetermében, ahol a Csíkszeredai Gyermekek Háza Serke táncosai, valamint a Borsika tánccsoport is közreműködött a jó hangulat megteremtésében. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. november 28.Írói üzenetek nyomában a VigadóbanLegyen kritika közöttünk! Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján. Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg. „Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak. A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.” A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 7.Fodor Sándor és Csipike kap szobrot CsíkszeredábanHatározattal fogadta el tegnap Csíkszereda önkormányzati képviselői testülete azt a javaslatot, miszerint Fodor Sándor írót – aki éppen ma lenne 90 éves – és híres meseregény-figuráját, Csipikét ábrázoló szobrot állítsanak a központi parkban. A csíksomlyói születésű író tiszteletére emléktáblát is avatnának egykori lakóházánál, illetve felmerült az is, hogy utcát vagy utcarészt nevezzenek el róla a városban. Idén március végén lapunk számolt be először arról, hogy a Székelyföld kulturális folyóirat kötelékében dolgozó írók és költők ötlete volt a szoborállítás, amely ideális esetben a mai évfordulóra készült volna el, azonban – amint a tanácsülésen kiderült – ennek kivitelezése jóval hosszabb időt vesz majd igénybe. Molnár Vilmos író a tanácstagoknak kifejtette, hogy Fodor Sándor emléke egyre erősödik, ezért nem mindegy, hogy milyen szobrot állítanak a 2012-ben elhunyt író tiszteletére. Mint mondta, az elképzelés az, hogy a szobor Fodor Sándort ábrázolja, padon ülve, mellette híres mesefigurájával, Csipikével. Ez a gyermekek és turisták számára is kedves látványosság lenne, hiszen leülhetnének ők is a padra, miközben fényképet készíthetnének az alakokkal. – Nagyon sok helyen állítanak szobrot mesefiguráknak. Valahogy meghittebbé is teszi azt a környezetet, ahol az a szobor áll, és azt hiszem, hogy ilyen meghitt sarkokra itt is szükség van. Ez egyedi jelleget is adna a városnak. Fodor Sándor Csipikéje Székelyföld egyetlen híres mesefigurája, ha nem vesszük figyelembe a népmeséket. És van olyan szerencsénk, hogy Fodor Sándor nem Szentgyörgyön, Vásárhelyen vagy Udvarhelyen született, hanem itt – mutatott rá Molnár Vilmos. Ferenczes István költő arra tett javaslatot, hogy a szobor elkészítéséhez szükséges összeget vagy annak egy részét a város közadakozásból próbálja meg begyűjteni, lévén költségvetési gondokkal fog küszködni a jövőben. Ráduly Róbert Kálmán polgármester véleménye szerint ennek a szobornak nem szabad olcsó műalkotásnak lennie, legalább 100 ezer eurós nagyságrendű összeget szánnának az alkotásra. Mint mondta, feltehetően éveket kell várni arra, hogy a szobor elkészüljön, és a helyére kerüljön. Az utcanévadással várják a kezdeményezők javaslatait, ugyanis több városrész is felmerült. Az biztos, hogy rövid utcát neveznének el az íróról, olyant, ahol kevés ház található, hogy minél kevesebb lakost érintsen a címváltoztatás. Továbbá Fodor Sándor egykori lakóháza elé, amely a Szék útján található – és jelenleg más család tulajdonában van –, a járdaszegély és a kerítés közötti füves részre emléktáblát helyeznének el. A tanácsülésen elfogadták továbbá a város költségvetésének módosítását, amely elsősorban a pedagógusoknak jó hír, hiszen a városban működő tanintézmények dolgozóinak decemberi bérét építették be a városi költségvetésbe, és hamarosan utalják tovább az érintetteknek. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 8.Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes IstvánIfjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van. Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István. Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte. Pályát váltott, majd pofázott Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el. „Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt. A cenzúra szorításában A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett. Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel. Vers egy Trabanton Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt. A Székelyföld alapítója Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette. Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja. Az Ergéziek nyomában Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
